Skip to content

Cikk: A Syrius széttört álmai

2009/07/01

Jelen dokumentum az eredeti cikk betűhív közlése!
A cikk forrása:
http://www.hetivalasz.hu/cikk/0107/193
Szerző: Fóth Miklós
Megjelent: Heti válasz, 1. évfolyam 16. szám, 2001.07.27

A Syrius együttes huszonnyolc év után Orszáczky Jackie-vel és Raduly Mihállyal újra összeállva szeptember 7-én koncertet ad a Margitszigeten. Ebből az alkalomból érdemes felidézni az együttes sikeresnek induló, majd szomorú véget ért történetét.

Volt egyszer egy magyar rockzenekar, amely megrendítette a világot. “Europe’s top group”, azaz “Európa élcsapata” – ezzel a jelzővel hirdették Ausztráliában a Syrius nevű magyar progresszív dzsessz-rock kvintettet, hivatkozva a Sydney közelében megrendezett Odyssey-fesztiválon aratott sikerükre, ahol kétszáznegyvenezer ember előtt megszégyenítették a világ legnagyobb zenekarait. “Kiütés magyar módra” – efféle címszavakkal jelentek meg cikkek az együttesről, amely olyan mágikus erejű, virtuóz muzsikát produkált, hogy sztárzenekarok, mint a Pink Floyd, a Black Sabbath, a Deep Purple, a Manfred Mann, a Chicago – a fesztivál többi fellépői – úgymond “lényegtelenné” váltak. Több újságíró a Syriusban vélte felfedezni a dzsessz és a rock leghaladóbb fúzióját. A zenekar az Odyssey-fesztiválon kívül 1971-ben még számos gigászi koncertet adott Ausztráliában, majd Melbourne-ben elkészítette stúdiólemezét Az ördög álarcosbálja címen. Ez az album a 70-es évek végéig Ausztrália legtöbb példányban eladott LP-je volt, de ma is az AC/DC és az INXS művei között foglal helyet az eladási listákon. Miféle mágikus hangözön ez, mely így fülön vágta a világot? Honnan fakad az őserő, a samanisztikus vadság, amely a dzsessz, a blues, a rock és a kortárs zenét ilyen őrült fúzióba vegyíti?

Furcsa kvintettet látunk magunk előtt. Elvileg egy rockzenekart, de hiába keresünk benne szólógitárost, nem találunk – egyelőre. Van azonban billentyűs, Pataki László, aki a Hammond orgonán olyan kemény futamokat játszik, hogy a szólógitárost is helyettesíti. Az orgonán staccato zongorázik, a zongorán meg földöntúli könnyedséggel brillírozik. A félelmetes akkordokat és kadenciákat, a rendhagyó futamokat megfejthetetlen szabályok vezérlik. Pataki máig is a magyarok egyik legnagyobb orgonistája.

Dzsesszbe oltott rock

A dzsessz fontos hangszere a trombita, a szaxofon vagy a fuvola. A Syriusban két fúvós is van. Baronits Zsolt, a banda alapító vezetője a szaxofont szólaltatja meg. Pontos és erőteljes hangzást produkál, aminek az unisono játéknál van nagy jelentősége. A tuttiknál ő is a kiszámított, tökéletes harmóniát teremti meg. A muzsikáláson kívül egyébként az ő feladata volt az együttes menedzselése, fellépéseinek és szerződéseinek intézése. A másik fúvós géniusz: Raduly Mihály. Nemcsak a szaxofont, hanem a fuvolát is hangsúlyozottan használja. Európa egyik legnagyobb fúvósaként vált ismertté, miután az 1970-es montreaux-i dzsesszfesztivál legjobb szólistának járó díját nyerte el a Pege- szextett tagjaként. Szaxofonszólói hol a kemény rock módján lendületesen lüktetnek, hol rémületes kakofóniával csapnak át free-dzsesszbe. A fuvolán is dzsesszes dallamokat fúj, azonban jóval lágyabban, gyakran lírai, melodikus oldalát mutatva költeményeinek. A zene lüktetéséért a ritmusszekció a felelős, két különleges figura: Veszelinov András dobos és az énekes-basszusgitáros Orszáczky (Jackie) Miklós. A Metró együttesből átigazolt dobos magyar társai közül elsőként szolgáltatta azt a “progresszívnek” nevezhető “püfölést”, amelynek lényege, hogy a rhythm & blues zene hangsúlyos dübörgése a dzsessz összetett poliritmikájával párosul.

A basszista-énekes, Orszáczky Jackie a rock mitikus alakja. Nemcsak egyedülálló zeneszerzői vénájával, félelmetes erejű orgánumával, hanem érdekes színpadi megjelenésével is az együttes frontemberének nevezhető. A számok közötti monológjai abszurd drámaként jelentek meg sok értetlen hallgató előtt, majd mindinkább hozzájárultak mindenki számára az egyedülálló “Syrius-hangulathoz”. Roppant hangja volt Jackie-nek, és sebesen játszott a hangszerén, de mégis épp a darabok közti “előadásai” tették valóban különleges emberré őt, aki az akkori leláncoltságban e sajátos útját választotta a lázadásnak.

Sok kiváló zenészt nevelt fel a 60-as és a 70-es évek magyar valósága, de egyikük alakját sem övezi olyan legenda, mint Orszáczky Miklósét. Kiskorától hegedült, majd nevüksincs zenekarokban basszusgitározott. A 60-as évek végétől már komoly elismerést szerzett hangszeres tudásával. Így került korának egyik leghaladóbb formációjába, a Rákfogóba. Az együttes tagjai a Bartók zeneművészeti szakiskola dzsessz tanszakán végzettek és tanáraik voltak, akik jam session jellegű koncerteken a dzsessz és a rock kísérleti fúziójára törekedtek.

A Rákfogóban játszó zenészek között is elismert egyéniségek működtek: Szakcsi Lakatos Béla, Lakatos “Bögöly” Béla, Németh János, és innét találta magát a Syriusban Orszáczky, Raduly Mihály és később Tátrai Tibor is, de Pataki László is játszott itt egy ideig. A Rákfogó és a Syrius kapcsolatát nemcsak maguk a tagok jelentették, hanem leginkább a zene. Sokan vitatkoztak, hogy ez a sikeres magyar csapat dzsesszbe oltott rockot vagy pedig rockba oltott dzsesszt játszik-e, esetleg “undergroundnak”, “avantgárd”-nak vagy kortárs zenének nevezzük-e alkotásaikat. Az állandó improvizálásnak köszönhetően a Syrius sosem játszotta egyformán a dalait. A közönségnek meg kellett szoknia a váratlan témaváltásokat, az összetett, bonyolult építkezést és hangzást. Zenéjük meghatározását az is nehezíti, hogy a komoly kompozícióikban egyaránt helyet kaptak a népszerű kuplék és operettek átdolgozásai, valódi népdalfeldolgozások vagy például József Attila Tiszta szívvel című versének megzenésítése. Koncertrepertoárjuk állandó dísze volt a Traffic Feelin’ goodja, a King Crimson XXI. századi skizofrén embere, Hendrix Hey Joe-ja a Manic Depressionnel egybejátszva. Ezenkívül még előadtak több Beatles-slágert (Strawberry fields forever, Fixing a hole) és Chicago-számokat is. A fiúk a fellépéseiken váratlan hangszeres improvizációkkal fűszerezték az előre megírt kompozíciókat. Ez a konstruktív rögtönzés nálunk még szokatlan, így a “vájtfülűek” unikumként hallgatták.

Rövid pórázon

A Syrius tagjai egyéves, óceánon túli működés után, világsikerrel a hátuk mögött, egy angol nyelvű lemezzel a kezükben tértek haza. Azt hitték, hogy tárt karokkal várják majd őket: hazánkat tették híressé “messze földön”, és így teljes befutásra számítottak itthon. Eleinte lelkesedésük nem is csillapodott, hisz óriási érdeklődés fogadta a külföldön valóban bizonyított együttest. Hazaérkezésük után az első fellépésük a Műszaki Egyetem E épületében volt 1971 decemberében. A fiatalok négy méter széles sorban a Duna-partig álltak sorba, hogy bejuthassanak a várva várt eseményre. Ez a nagy várakozás talán csodálat és elismerés is volt, hisz a népek közül csak kevesen fogták fel, mit is hallottak, de érezték, hogy ez valami nagy dolog. Nem is csoda, hisz még a kiutazásuk előtt, rögtön az együttes megalakulása idején (1970) már olyan új stílusú zenét produkáltak, amelyet az akkori élbolyba tartozó magyar együttesek elképzelni sem tudtak.

Orszáczkyéknak nem volt gond havi 18-20 koncertet telt házzal adni, hisz a fiatal értelmiség és az egyetemista zeneszeretők tömegével árasztották el az egyetemi klubokat. Talán az egyetlen kompromisszumuk az volt, hogy egy kicsit alkalmazkodniuk kellett a magyar “rock”-elképzeléshez. A rockzenekarban eszerint fontos szerepe van a szólógitárnak, ám a Syriusban ilyen nincs. A koncertszervezők azt javasolták, hogy vegyenek be egy gitárost a csapatba. Orszáczky a lehető legjobb megoldásként olyan zenészt keresett, akit könnyen lehet irányítani. Így akadt rá a Rákfogóban Tátrai Tiborra. Vele együtt koncerteztek ezek után, de a komponálásba csak ritkán engedték beleszólni. Elképesztő hangversenyek voltak a fellépéseik, és ezek alapján várták már magyar részről egy lemez felvételét, de sok további külföldi fellépés is kilátásban volt. Várták az egy évre rá újra esedékes ausztrál utat is, hisz az ottani kormány felkérte őket a sydneyi operaház felavatási ünnepségén a Széttört álmok című szvitjük szimfonikus zenekarral való előadására. De ezeknek az álmoknak össze kellett törniük…

A szocialista Magyarországon a törvények tiltották az önmenedzselést, a ’68 utáni brezsnyevi doktrína hatására bekövetkezett “rövidpóráz-politika” a művészet minden területén gátolta a fejlődést. A kulturális életet egy hierarchikusan felépített rendszer segítségével szervezte az állampárt. A döntéssel bíró, felelős pozíciókban mind-mind politikailag megbízható káderek ültek. Az ő engedélyük nélkül a művészek egy pisszenést sem engedhettek meg maguknak. A könnyűzene felügyelete is így működött nálunk, csak egy kis korrupcióval is meg volt fűszerezve. Egy magyar rockzenekarnak legalább három helyen kellett “fejet hajtania”: a lemezkiadásért a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat előtt, a belföldi koncertekért, rádió- és tévéműsorokért az Országos Rendező Iroda és az Ifjúsági Rendező Iroda előtt, illetve a határainkon túli karrier érdekében az Interkoncert előtt. Ha például egy külföldi cég koncertturnéra hívott egy csapatot vagy lemezszerződést akart kötni egy magyar együttessel, akkor nem velük, hanem csakis az Interkoncerttel tárgyalhatott. Ha e céget kikerülték és a szerződést közvetlenül a tagokkal íratták alá, az elvtársak a megállapodást egy tollvonással megsemmisítették. Abszurd és groteszk helyzet volt ez, és ha valaki ilyen feltételek közt akart érvényesülni, komoly összeköttetésekre és óriási pénzösszegekre volt szüksége. A Syrius sem egyikkel, sem másikkal nem rendelkezett a kellő mennyiségben. A kiadott ausztrál nagylemezzel és a lenyűgöző sikereiken ámuldozó újságcikkekkel a hónuk alatt járkáltak a Hungaroton, a Magyar Rádió és az Interkoncert épületeiben. Ám Baronits Zsolt szavaival élve “a jópofa haverkodáson kívül az égvilágon semmire se” jutottak. Majd fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lassanként lehulljon a hályog a szemükről, és észrevegyék, hogy a piacot már rég felosztották – nélkülük. Az “arénában” elvileg mindenki egyenlő, némelyek viszont “egyenlőbb” esélyekkel indulnak. Hogy kik az egyenlőbbek? Azt bizony az Interkoncert úgynevezett “pódiumcsoportja” döntötte el, pontosabban a csoport két vezetője. Nyilvánvaló, hogy a “frissiben” hazaérkezett Syrius számára már nem volt hely csak úgy, hisz kellett a kifutópálya a többieknek, az LGT-nek, a Metrónak, a Generálnak és az Omegának.

Baronits Zsolt Dám László Rockszámla című könyvében elmesélte, hogyan ismerte meg a kulisszatitkokat. 1972-ben két interkoncertes vezető megpróbálta “bekeríteni” Jackie-éket. Egyikük elhívta egy presszóba Baronitsot – hisz ő volt az ügyintéző -, hogy fölajánlja szolgálatait: a szabad utat a Syriusnak. Persze némi hálapénzért cserébe: havi háromezer forint fix összeget kért és minden külföldi fellépés után 10 százalékot. Ezt még vállalták is volna a fiúk, de volt még egy bökkenő: azonnal át kellett volna adniuk százezer forintot egy összegben. Leesett az álluk. Persze ezt már képtelenek voltak teljesíteni – ebből a summából akkoriban egy jókora lakást lehetett venni. Miután az Interkoncerttől függött minden koncert, a karrierjük, bezáródtak az ajtók – végleg.

Megszűntnek nyilvánítva

Az együttesnek nem maradt más hátra, mint monoton köröket róni az egyetemi klubokban Budapesten, Pécsett, Szolnokon, Miskolcon, Gyöngyösön, Debrecenben. Egyetlenegy külföldi szerződést sem köthettek többé, s minden kifutási tervük megkérdőjeleződött. Közben sorra érkeztek a tekintélyes meghívások. Felkérték őket a szimfonikusokkal közös koncertre a sydneyi operaház felavatásának ünnepségére. Peter Sculthorpe neves kortárs ausztrál zeneszerző külön rájuk akarta bízni ezen alkalomból rockzenekarra és szimfonikusokra írt művét – a felettes hatalom áthúzta. 1972 áprilisában Los Angelesből érkezett egy koncertszervező iroda ajánlata. Már eleve a munkavállalási engedélyhez szükséges nyomtatványokkal a kezében egy úr azonnali, három hónapos amerikai turnét kínált és egy újabb lemez felvételét. Az Interkoncert azonban az együttes helyett válaszolt a cégnek: a Syrius az adott időpontoktól kezdve már nem ér rá. Csak a megadott időpontig áll rendelkezésre – ami a válaszlevél keltezésének napja volt -, azon túl nem. Lényegében letagadták a Syriust a tagok tudta nélkül. Minderre Baronits csak évekkel később akadt rá, amikor titokban a pódiumcsoport vezetőinek levelezéseit kutatta. A következő fontos felkérés Angliából érkezett, 1973-ban. A Great Western Festival rendezvényre hívták őket, majd pár hónapra rá épp a koncertek egyik szervezőjének értesítéséből tudták meg, hogy az Interkoncert ezt a meghívást is visszautasította. Az “illetékes elvtársak” ugyanis azt írták a külföldi partnernek, hogy a Syrius oly mértékben átalakult, hogy lényegében megszűnt. Viszont felajánlottak helyettük egy másik magyar zenekart…

Az elkeseredés csak nőttön-nőtt Jackie-ékben. Bár az ország minden szegletéből a csodájára jártak egyedülálló hangversenyeiknek, bár a Syrius klubhajó minden héten tömött volt (1973 nyarán gyakorta heti kétszer is játszottak a Duna vizén ringatózva), a Bercsényi Klub is mindig megtelt, a tömegtájékoztatás még csak tudomást sem vett róluk. Ugyan néhányszor engedtek nekik felvételeket készíteni a Magyar Rádióban, de a feljátszott számokat nem adták ki, még csak nem is sugározták – aztán el is tűntek valahogy. Nagy ábránd maradt a Széttört álmok című szvit rögzítése is. A “nagy felállás” feloszlása után, az új tagokkal ugyan bevonulhattak még a stúdióba, elkezdhették a felvételt, de leállították. Az érvek: a szöveg és a zene életuntságot, reménytelenséget sugall. A frusztrációt csak növelte, hogy a külvárosi koncerttermek munkás közönsége végleg kiutálta a zenekart. Ennek a rétegnek a “haladó”, nehéz zene sosem volt ínyére. A kegyelemdöfést mégsem a publikum rosszalló reakciói jelentették, de még csak nem is az Interkoncert “ellenálló hadműveletei”.

Újabb egyéves meghívás érkezett Ausztráliából 1973-ban, amit a felettes szervek – valószínűleg tudván, hogy rajtuk kívül még más akadály is lesz – elfogadtak. A magyar bürokrácia útvesztőjén átvergődve, már összecsomagolva, indulásra készen várták a fiúk az óceánon túli visszajelzést. Meg is kapták: az ausztrál zenészek szakszervezete csak akkor egyezik bele a Syrius vendégeskedésébe, ha a magyar állam is meghív hat ausztrál zenészt… Elsötétült szemük előtt a világ. A csalódás végleg felőrölte őket, s úgy döntöttek, hogy vége. Raduly Mihály ekkor elutazott Amerikába, hogy igénybe vehesse a bostoni Berklee School of Music ösztöndíját, amit még a montreux-i fesztiválon nyert el. Állítólag felszolgáló volt nagyobb New York-i éttermekben, de közben zeneelméletet tanult. Később kiváló szakíró és esztéta lett belőle.

Orszáczky Jackie is távozásra készült. Ő is beleunt a céltalanságba és visszavágyott Ausztráliába. Egyéni meghívásokat általában nem gátoltak meg föntről, s rögtön írt is barátjának és pártfogójának Charlie Fishernek, hogy kér egy meghívólevelet tőle – akkoriban meghívás nélkül nem lehetett három éven belül többször külföldre utazni. Charlie stúdiózenészi szerződést küldött, amit az Interkoncert bennfentese azon nyomban elutasított, hogy nem jó. Aztán jött egy másik – az sem volt jó. A harmadik levél érkezésekor Jackie már nem bízta véletlenre a döntést nyolc hónap huzavona után, hanem gyorsan becsúsztatott az illetékes döntnök zsebébe ötezer forintot. Ez hatott. Mehetett. Azóta Ausztrália egyik legelismertebb zenésze és komponistája. Magyarországon jelent meg 100% című albuma Jackie Orszáczky & The Grandmasters névvel, 1994-ben. A Syrius tagjai közül ő az egyetlen, aki továbbra is folyamatosan a zenészi hivatást űzte.

A maradék három tag még nem adta föl. Friedrich Károllyal (pozan), Molnár Ákossal (szaxofon, fuvola) és Miklóska Lajos basszusgitáros-énekessel újrakezdték a munkát és nagyobb koncertsorozatokon léptek fel. Ez a Syrius viszont már nem volt az igazi. Elkezdtek az addiginál jóval egyszerűbb, felszínesebb zenét játszani, így hamar a tévé és a rádió is érdeklődni kezdett irántuk. Egy évre rá Pataki László is elhagyta őket. Ő 1977-től már a szomszédos Ausztriában keresi a kenyerét: mulatókban és bárokban zongorázik. 1975-ben egy harmadik felállás jött létre (Baronits Zsolt – szaxofon, Turai Tamás – ének, Tátrai Tibor – gitár, Friedrich Károly – harsona, Molnár Ákos – szaxofon, Schöck Ottó – billentyűk, Sipos Endre – szaxofon, Veszelinov András – dobok), de ez a grandiózusnak vélt formáció már egyáltalán nem érdekelte a Syrius régi híveit. Igen kellemes, kommersz pop-dzsessz zenét játszottak, s ezért megnyíltak az MHV kapui is előttük. 1976-ban megjelent a Széttört álmok című lemez is, amely azonban a címén kívül semmiben sem emlékeztet az eredeti szvitre, de még csak arra a típusú zenére sem. Baronits Zsolt sem látta értelmét a további próbálkozásoknak. 1977-ben feloszlatta a Syriust. Ungár Anikó bűvésznő menedzsere lett. A legkitartóbb társa, Veszelinov az Apostol együttesben verte a bőröket ezután, majd abbahagyta a rockéletet: előbb Hofit kísérte a kabarészínpadon, később felesége kocsmájában, a Pacsirtában “vendéglátózott”. Újabban ismét aktivizálta magát, hisz legutoljára 2001 júniusában újra a Metró tagjaként láthattuk a Népstadionban. Ez talán gyakorlás volt a szeptemberi Syrius-koncertre?

Reklámok
No comments yet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: